A karantén és a velejáró változások próbára tesznek mindenkit. A bezártság, elszigeteltség egyre nehezebben viselhető.
Számomra az utóbbi időszak legmélyebb pontja a hétvégén volt.
Kimerültem. Fizikailag és mentálisan is. A kezdeti időszak elszántságát és lelkesedését átvette a fásultság, türelmetlenség, elkeseredettség. Úgy éreztem nem megy , egyedül nem tudom tovább csinálni. Soha nem kérek segítséget, de most felmerült bennem, hogy kell valaki , aki egy kicsit levesz a vállamról, hogy csak egy kicsit fellélegezhessek, hogy megmossam a hajam, hogy rendet tegyek a szekrényekbe… és nyugodtan meglátogathassam a lakás legkisebb helyiségét…de a segítség nem jött. Úgy éreztem, hogy cserben hagytak. Mindenki élete megy tovább, csak az enyém fordult fel fenekestül. Mekkorát tévedtem! Ránéztem a fiamra , aki céltalanul bolyongott az udvaron. A gyerekek, ők húzták a legrövidebbet. Egyik napról a másik elszakadtak a baràtaiktól, a tanáraiktól. Egy teljesen új helyzet alakult ki az életükben.
Nincs vakáció! Olvashatjuk többször az osztályfőnökök , igazgatónő sorai között. Valóban nincs.
Nyári szünetben legalább áll a medence, el lehet menni a barátokkal biciklizni, fagyizni, a nagyihoz nyaralni.
Nincs vakáció! Tanulás van! Anya lett a tanár.
Várjuk a vakációt, már kevesebb van előre, mint hátra!