A karantén sokadik napja van, nagyon sokadik…
Az intézkedések enyhülnek, én mégis nagyon keveset érzékelek belőle. Több gyerekes anyukaként “élvezem” az online oktatást , miközben a kétévesem mindenhová felmászik, mindet kipakol …hadd ne soroljam tovább… Eközben főzni, mosni, takarítani kell(ene). Tudom nem írok újat, mindenki nehéz időszakon megy keresztül .
Én abban szerencsés vagyok, hogy nem kell dolgozni járnom, így legalább azon nem kell gondolkozni, hogy kire hagyjam a gyereket.
Elfáradtam.
Az utóbbi hetek nagyon kemények voltak. Itthon vagyunk egész nap, mégis egy monoton rohanás az egész. Reggeli után tanulás, több különböző korú gyerekkel, miközben a kicsit próbálom szórakoztatni. A délelőtt el is telt. Pedagógusból szakácsnővé és takarítőnővé változok , néha a börtönőr is előjön belőlem. Annyi dolog kavarog a fejemben, hogy néha azt sem tudom mit csinálok éppen, mi a következő teendő. A gyerekeknek a felvett szerepeken túl az anyjukra is szükségük van és ezt folyamatosan a tudtomra is adják. 1-2 közös óra jut este játékra és következik az esti rutin. Fáradtan rogyok az ágyba , gyakran őrlöm magam , hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég türelmes, nem jut elég minőségi idő a gyerekekre. Mikor lesz már ennek vége?
Nem vagyok pedagógus.
Nem vagyok polihisztor.
Én csak egy anya vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: